|
  |
|
|
|
|
|
|
 Cigány egy nép. Nem, hogy tudatlan,
Nem ez a baj: nem is akar
tanulni! – Bárgyú zsibbadatban,
másfélezer éve, míg vihar
zúgott körülötte (tudniillik
a szellemé), ül bávatag:
igricei – míg múlton múlik
az idő – fölvonítanak
olykor: a jobb néped vigad sírva,
s hogy „hajh, a régi szép idők!”
s hogy asszongya: „így volt megírva”,
s hogy asszongya: „hajh azelőtt” –
és így tovább.-
Melyik úristen
írta meg így? mikor? hova?
hisz tohonyaságban térdiglen
caplatott Árpád lova:
eszik, iszik, ölel, és alszik
„az istenadta nép” rogyásig
s robotol nyögve/égre hallszik/
-mit néki más, mit néki másik -,
méri magát a sárga földdel:
az okosabbja is azért járt
tanulni külországokon,
hogy vettessék Gyulafehérvárt
le toronyból! Fű se zöldell
sírján, mert sírja sincs: a hon
ennyi- vagy volt csak: a modernje
kimegy, kitanul és kitűnik
és szétszóródik mint a pernye,
és anyanyelvének betűit
mintha bal kézzel írná már: a
nyelve hánytató makaróni,
és a haza emléke pára
(isten, ki tudná fölsorolni
e sok miért-miért nemet!)-
nagynéha, talán, meglehet,
hogy ízzón szívébe hasít:
élnek – ha élnek – rokonok
a Kárpátoktól le Vasig:
s itt benn és odakünn konok
dühvel marják egymást: mit elvet
az egyik, az jó az ellenfélnek:
s egy gyöngyüket, a nyelvet
disznók elé szórjuk, a szellem
őrét hátulról ütjük főbe,
mint se tatár, török, se német
nem bírta, és „tejfoggal kőbe...”
s szánk a másik száját enné meg...
cigány egy nép, nem tesz, csak jajgat
hogy ez s az eladta magát,
és az s ez elfogja előbb-
utóbb.
Feleim, vigasztalhat,
hogy jól becsapta a vevőt.
Véres porond. Korlát, se gát.
Önkéntes gladiátorok:
egyik a másra acsarog
és támad újra, újra, újra,
s az öregisten hüvelykujja
lefelé bök – rajt, hejjehuja!
Nyomunk a szél porral befújja.
Hát ezek vagyunk, magyarok.
|
| | |
|
|
|
|
|
