Főtisztelendő Főesperes Úr, Tisztelt Elnök Úr, Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Emlékezők!

1920. június 4-én vetette papírra e sorokat gróf Apponyi Albert, a trianoni békediktátum magyar aláírója. A hazaszeretet és a nemzet sorsa feletti aggodalom e két híres mondata jól tükrözi azt a korszellemet, mely az első világégés utáni Magyarország Országgyűlését az 1924. évi XIV. törvény megalkotására késztette.

Első paragrafusa így rendelkezik:

„A nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül, az élő és jövő nemzedékek örök okulására és hősi halottaink dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja. Ezt az ünnepnapot - mint a "Hősök emlékünnepét" - a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli.”

A megemlékezések több mint két évtizedes hagyományát csak egy újabb világégés, és az azt követő, önkényuralmi rendszer törte meg, 1946-ban, el sem törölve a törvényhozás korábbi döntését, május utolsó napját „Gyermeknappá” nyilvánították.

A rendszerváltást követően a budapesti Semmelweis orvosegyetem szomszédságában, az 50 évvel korábban felállított katonaorvos szobor helyreállításakor, 1992-ben ünnepelték meg ismét a Hősök napját, melyről új törvényt csak 2001-ben hozott ismét az Országgyűlés, kitágítva egyben a hős fogalmát is:

„Mindazokat a nemzet hőseinek kell tekintenünk, akik akár fegyverrel, akár anélkül, odaadóan szolgálták a hazát a végveszély óráiban, és akár az önkény megtorló intézkedéseit is vállalták.”

Érdekes megemlíteni, hogy a csaknem két évtizeddel ezelőtti honvédorvosi megemlékezés elindítója és szellemi atyja az a Réthelyi Miklós professzor volt, aki tegnap tette le miniszteri esküjét a Parlamentben.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Fel kell tennünk ma azt a kérdést, mit jelent számunkra, mai emlékezők számára az elmúlt csaknem egy évszázad parlamenti döntéshozóinak szándéka, mit üzen a három, e tárgykörben született törvény – mi a múlt számunkra fontos üzenete?

 A magyar nemzet ezer esztendős kárpát-medencei történelme okot ad a Hősök napjának megünneplésére, hiszen támadott az ellen keletről, jött délről, megszállt nyugatról, felszabadított keletről. S a hős, az áldozat csak gyűlt és gyűlt, s a tehetetlen fájdalom késpenge vékonyságúvá metszette apáink ajkait, és múlhatatlan, mély barázdákat hasított anyáink arcán.

Amíg tehát a mohácsi síkon, Segesvár környékén, Isonzónál, a Don-kanyarban, vagy éppen a 301-es parcellánál emlékezünk hőseinkre, nemzeti hagyományainkat, múltunkat őrizzük, s adjuk meg időről időre elhunyt hőseinknek a nemzet tiszteletét és köszönetét – minden rendben is lehetne.

De az elhunyt hősök emléke feletti borongás kevés, egy nemzet akkor becsüli igazán múltját, ha a jelenben élőket a ma szolgáló katonákat, a fegyveres és rendvédelmi szervek tagjait is megbecsüli és elismeri. Ez pedig ma nincs így!

Rossz politikai döntések sorozata oda vezetett, hogy mára, a hamis biztonságérzetet sugalló, kozmopolita gondolkodásmód elültette belénk a kételyt, hogy a fegyveres testületekkel szemben bizalmatlanok legyünk, akár létjogosultságukat is megkérdőjelezzük, tagjainak társadalmi megbecsülése pedig, méltatlanná vált. Az élő testnek azonban, - s ennek kell tekintenünk a nemzetet is – immunrendszerre, védekező rendszerre szüksége van, különben egy ártatlannak látszó fertőzés – támadás is, végzetes következményekkel járhat!

Hamis tehát az a mostanában divatos elgondolás, hogy a NATO tagjaként nincs szükségünk ütőképes, korszerű honvédelemre, mert ha kell, majd megvédenek bennünket. Ez nem így van, ez sohasem volt így! Csak a török megszállás, a Habsburg uralom, vagy a szovjetek ideiglenesen hazánkban tartózkodása idején nem volt saját nemzeti hadseregünk. És mostanában, már úgy két évtizede független országban élünk. Nemzeti hadseregre, erős rend és katasztrófavédelmi erőkre, önvédelmi rendszerekre egy egészséges Magyarországnak nélkülözhetetlenül szüksége van!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Tegnap tette le az esküt az új kormány, s örömmel üdvözöltem az új miniszterek között Hende Csabát, aki négy évig padtársam volt az előző Országgyűlésben. Megbízható, hiteles embernek ismertem meg, akinek komoly tervei vannak a fent említett célok megvalósításában, a honvédség megerősítésében, társadalmi elismertségének helyreállításában.

Azt kívánom, hogy ezek a tervek mielőbb valósággá váljanak, s a magyar társadalom minden tagja magáénak érezze katonáit, becsülje és tisztelje őket. Mert önmagát becsüli és tiszteli meg általuk. S a közel és régmúlt hősei is nyugodtabban pihenhetnek sírjaikban, melyeken – hiszem – egyre gyakrabban lesz virág, s egy nemzet szívéből sóhajthat fel Gyóni Géza:
"Boldog, ki itt jársz, teéretted is
Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt;
Véres harcok verték fel hírét,
De csak a béke katonája volt."

Mert így nyugodhat meg végre az emlékezet, mert az épülő jelen letörölheti végre a még mindig kicsorduló könnyeket.